17. fejezet

Reggel még sötét volt, amikor felébredtem. Óvatosan kicsúsztam Mattia mellől, hogy ne ébresszem fel. Melegítő nadrágot vettem fel és az egyik termó pulcsimat. A hajamat lófarokba fogtam és az Mp3-som füldugóját a fülembe dugtam. Ahogy kiléptem a szálóda ajtaján sötét volt még és esett az eső. De egyszerűen vállat vontam és neki indultam a kilómétereknek. Jól esett, hogy csak arra koncentrálhattam, hogyan pakoljam az egyik lábamat a másik után. Sok-sok minden járt a fejemben. A tegnapi nap után kicsit gödörben éreztem magam. Mint ha minden összetört volna körülöttem. Loris tavaly év végén visszavonult, most pedig Casey jelenti be, hogy vége. Ezek után nem értem… én miért nem tettem meg ugyan ezt.  Így megint minden más lesz… Sokkal másabb…

Közel két órán keresztül kínozta magam. Igen… Körülbelül kínzásnak ért fel, amit magammal csináltam, hiszen az oldalam fájt, alig kaptam levegőt és hányingerem is volt. Neki támaszkodtam egy fának és azon gondolkoztam, hogy kidobjam-e a taccsot, hogy attól könnyebb lenne-e minden. Leültem a vizes fűbe és hatalmasat sóhajtottam. Minden rendben lesz. Próbálom magam ezzel nyugtatni. Hogy minden jobb lesz… Hiszen itt vagyok… Itt vagyok a világbajnokság elitjében. Ez a legjobb mezőny és a legjobb sorozat. Küzdenem kell… Be kell bizonyítanom, hogy okkal vagyok itt. Be kell, hogy tudják Martinez úr nem csak a pénz miatt szavazott nekem bizalmat. Ha nem azért, mert van tehetségem…

… Az első egy órás szabadedzésen már túl vagyunk és egyedül sétálok a paddockban. Nem volt még időm átöltözni így csak felvettem a kabátomat és a kezemben a sisakom volt. Most valahogy senki se akart az utamba állni, nem zaklattak a fotósok, se az újságírók. Most valahogy még jól is érzem magam a bőrömben, ami teszem hozzá régen volt már.

- Szia.-találtam magam szembe hirtelen Alvaroval. Csodálkozott azt hiszem és nem volt kedvem bunkózni vele.

- Hogy vagy?-kérdezte csendesen.

- Most már jól.-vontam meg a vállam.

- Meghívhatlak egy kávéra?-szaladt ki Alvaro száján egy kérdés, és a legnagyobb meglepetésemre bólintottam.

- Igen.

A Gresinihez tértünk be erre a bizonyos kávéra. Páran… vagy is majd nem mindenki megbámult minket. Vagy is leginkább engem bámultak meg, hiszen kitűntem a csapattagjai közül a kék bőrruhámmal. Leültem az egyik asztalhoz és vártam Alvarora. Nem tudom még mindig eldönteni miért vagyok itt, de most már elég gázos helyzet lenne, ha felállnék és kisétálnék az ajtón. Alvaro pillanatok múlva lépett az asztalhoz.

- Ugye így szereted még?-tette le elém a bögrét, amin hatalmas adag hab volt és kis csoki reszelékkel megszórva a teteje.

- Igen.-húztam mosolyra a számat. Meglepődtem, hogy még emlékszik ilyen dologra… Hogy miként is szeretem a kávét. 3 év hosszú… Nagyon hosszú idő.

- Akkor megnyugodtam, hogy emlékszek még rá.-húzta arra az aranyos mosolyra a száját és leült velem szemben.

- Figyelj a nőd nem fog kiakadni erre?-érdeklődtem tőle.- Mert ha nekem esik most azt hiszem megtépem.

- Erről akarok beszélni veled.-sóhajtott fel.

- Nem én kezdtem!-csattantam fel.

- Nem is mondtam olyat, hogy te kezdted.-rázta meg a fejét komolyan Alvaro. Meglepődtem. Azt hittem az a nő teli beszélte a fejét azzal, hogy én vagyok a gonosz boszorkány… és én támadtam fel a liftben.

- Akkor?

- Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedése miatt.

- Te kérsz bocsánatot?-csodálkoztam el.

- Igen. Mert tudom, hogy nem jogos…

- Alvaro a nőd leribancozott.-tájékoztattam róla.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom.

- Tőled még el is viseltem volna… De neki semmi joga se volt ehhez.-motyogtam és felpattantam a székről.- Köszi a kávét, de most mennem kell.-ráztam meg a fejem hiszen menetközben megittam a kávémat.- Martinez úr utálja, ha elkések.

- Tudom.-kuncogott Alvaro, mire én csak értetlenül pislogtam rá.- Évekig versenyeztem nála.

- Bocs. Ezt elfelejtettem.-és tényleg elfelejtettem, hogy ő 4 évig versenyzett az Aspar Team-nél.

- Vigyázz magadra. Jó?-állt fel velem együtt.

- Nem foglak kiütni, ha erre gondolsz.-utaltam arra, ami történt Portugáliában az amerikai társunkkal és köztem.

- Nem erre gondoltam. Csak arra, hogy vigyázz magadra.

- Te is vigyázz magadra.-nyomtam egy puszit az arcára.-Szia…

… Késő este van már, de egyikünk se tud aludni. Mattia bukott a délutáni edzésen és fáj a lába. Kenőcsőt kapott és fáslit, de  holnap még edzések előtt meg kell látogatni a Klinikát hiszen fájdalmai vannak. Gondosan bekentem a bokáját miután elfeküdt az ágyon.

- Gyere ide.-nyújtotta ki felém a kezét ahogy végeztem.

- Meg kellene mosnom a kezem.-mutattam meg, hiszen kicsit ragadt a kenőcstől.

- Nem érdekel. Gyere ide.-húzott magához és így a fejemet a mellkasára hajtottam. Hallgattam a nyugodt szívverését, miközben a hátamat simogatta.

- Kicsim többet ne csinálj ilyet.-sóhajtottam fel.

- Megpróbálok.-motyogta a hajamba.- Mondani szeretnék valamit.

- Mi az?-csodálkoztam el és felnéztem rá.

- Mi lenne, ha az összeköltözést csak megpróbálnánk? Minden következmény nélkül? Ha nem megy akkor egy ideig nem erőltetjük… Mit szólsz hozzá?

- Ez most komoly?-kérdeztem rá, mire ő csak mosolyogva bólintott.

- Teljesen komoly.-válaszolt mosolyogva mire csak megcsókoltam.

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!-hajtogattam boldogan.

- Szeretlek.-mondta ki legelőször azt a bizonyos szót.