5. fejezet

Majd holnap kezdődik meg a hivatalos versenyhétvége így Mattiaval kicsikét leléptünk a szálódából. Nos azóta figyeli minden lépésemet mióta meggondolatlanul majd nem rávetettem magam a csapattársamra.

Az arabok köztudottan imádják a lovakat. Amíg Amerikában versenyeztem és a családom farmján voltam akkor is egy arab úri ember fel akarta vásárolni az összes lovat, mivel a családom pénzügyi nehézségekbe került.

- Mattia gyere már közelebb.-vigyorogtam rá, miközben már egy lovon ültem. A szálódában a pincér fiú adta az ötletet a lovas farmhoz, ami természetesen tökéletesen felszerelt… és tökéletesen vérvonallal rendelkező lovakkal teli istáló várja a látogatókat.

- Én nem megyek közelebb… Amerikába is megharapott az a dög.-morgott.

- Mattia…-pislogtam rá aranyosan, hogy talán meg tudom olvasztani így a szívét.

- A boci nézésedet hagyd meg mondjuk… De Puniet-nek…

- Mondtam már, hogy menj a fenébe?-néztem rá csúnyán.

- Azt hiszem említetted párszor.-ült fel a korlátra.

Órákig nézte, hogy én mit csinálok a pályán. Ez a második legfontosabb dolog az életemben. A motorozás… és a lovaglás… Talán ha hamarabb ismerem meg a lovas pályát és a lovakat most nem motorversenyző lennék most.

Amikor már arra döntöttünk, hogy eleget szórakoztunk… Leginkább szórakoztam és elindultunk vissza a szálódába, hiszen a lovász fiú nem engedte, hogy saját magam tisztítsam meg a lovat.

- Rám fér egy zuhany.-szagoltam meg magamat vigyorogva, miközben beléptünk a liftbe.

- Támogatom az ötletet.-felelte teljesen komolyan Mattia, amikor megnyomta az emelete gombját. Ledöbbentem és rábámultam.

- Ezt most komolyan mondod?-csodálkoztam el.

- Ló szagod van.-fintorgott.

- Több, mint 4 órát a pályán voltunk… Ne csodálkozz rajta.-vágtam vissza komolyan.

- Akkor is rád fér egy zuhany.

Az 5-dik emeletnél kinyílt a lift ajtaja és szerencsétlenségemre Alvaro lépett be rajta. Azt hiszem ezt nevezik a világ legkínosabb helyzetének… Alvaro megnyomta a gombot, ami még az én emeletemen túl volt… Nagyot sóhajtottam. Egyik oldalamon a legjobb barátom… a másikon talán az életem egyetlen szerelme, aki jelenleg utál… én pedig megvertem az legutolsó találkozásunk alkalmával… Sőt… Erőteljesen rám férne egy zuhany… Jelen pillanatban a halk zene is idegesítőnek tűnt. Nem akartam, hogy Mattia kiszálljon a következő emeletnél… Az pedig túl átlátszó lett volna, ha én is kiszállok vele a felvonóból, hiszen az én emeletem is be van nyomva. A lift megállt és Mattia nyomott egy puszit a homlokomra és egyszerűen kisétált. Ketten maradtunk Alvaroval és gondosan kerültem a tekintetét.

- Sajnálom.-szólalt meg legnagyobb meglepetésemre. Értetlenül néztem fel rá.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Sajnálom.-ismételte meg nyugodtan a mondatát.

- Mit sajnálsz Alvaro? Nem kell semmit se.

- Azt sajnálom amit Jerezben mondtam.

- Hagyjuk jó?-ráztam meg a fejem és az ajtóhoz léptem. Vártam, hogy megálljon végre a felvonó.

- Amy…-ejtette ki nagyon halkan a nevemet.- Tényleg sajnálom…-nem szólaltam meg, de nem is néztem rá.-Nem tudtam mi történt… Nem tudtam, hogy Marco meghalt…-a könnyeim azonnal potyogni kezdtek. Ezt váltja még mindig ki, ha szóba jön a baleset.

- Hagyjuk már!-csattantam fel felé fordulva.- Nem akarok róla beszélni.

- Amy… Amy te sírsz…-lépett felém a kezét kinyújtva, de kapcsolt, így visszahátrált a falig. Addig én is gyorsan eltűntettem a sós kis cseppeket.

- Hagyjuk. Nem akarok róla beszélni… Megtörtént ennyi.

- De megbántottalak…

- Azt hiszem én jobban…-végre kinyílt az ajtó és kirohantam… Egy szó nélkül hagytam ott szerencsétlent.

A szobámba berontva azonnal letéptem magamról szinte a ruháimat és elindultam a zuhanyzóba. Sokáig csak a hideg vizet folyattam magamra addig amíg már a fogaim összekoccantak. Ezek után szintén remegő kézzel nyúltam a csaphoz, hogy megnyissam a melegvizet. Ahogy a hajamat is megmostam magamra tekertem egy törölközőt és elindultam megkeresni a pólómat amiben alszok.

Átöltöztem és a laptopomat az ölembe vettem és az ágyam közepére telepedtem. A pálya rajzát kezdtem el tanulmányozni, hiszen három éve nem versenyeztem itt. Hiába néztem az adatokat és a pálya rajzot túlságosan fáradt voltam hozzá. Valami miatt a kezem önálló életre kelt. Volt egy mappa aminek az volt a címe „Emlékek Amerikából”. Elkezdtem nézni a képeket, videókat és a könny ugyanúgy végig csurgott az arcomon. A boldog baráti társaságom, akik mellett elfelejtettem a bajaimat. Kopogtak… Nem mozdultam meg… Megint kopogtak és szintén nem mozdultam.

- Loris vagyok…-szólalt meg így beengedtem. Előtte nem szégyeltem a könnyeimet. Láttam rajta, hogy meglepődik… főleg, amikor a nyakába borultam zokogva.- Mi a baj?

- Keresztapu… Nekem túl sok minden…-szipogtam.

- Mi túl sok? Amy nem értelek.-rázta meg a hajamat simogatta közben.

- Ez az egész…-böktem körbe.

- Nem baj… Holnap már a pályán leszel… Amy nézz rám.-nyúltam az állam alá.- Ha motorra ülsz ezeket elfogod felejteni. Szedd össze magad kérlek.

- Megpróbálom.-szipogtam. Lefeküdtem az ágyra és követte a példámat. A keresztapám rám húzta a takarót.

- Kérdezhetek valamit keresztapu?-suttogtam.

- Persze…

- Apu volt a legjobb barátod… Hogyan tudtad feldolgozni a halálát és az anyuét?

- Amy…-simogatta meg az arcomat.- Sose felejtjük el őket… Csak elfogadjuk a helyzetet. Neked is el kell fogadnod, hogy Marco nincs többé…

- Nehéz.-motyogtam a szememet lesütve.

- Inkább nézd azt az oldalát, hogy nem vagy teljesen egyedül… Itt vagyunk mi neked… és Mattia.

- Nélkületek már meghülyültem volna.-húztam meg a vállam.

- Tudom. Most pedig aludj.-kaptam egy puszit a homlokomra és behunytam a szemem. Nagyon hamar elaludtam…