1. fejezet

A múltat csak úgy lehet eltemetni magunkban, ha valami sokkal jobbat ölelünk magunkhoz. (...) Mindenkinek van mit megbánnia, és nincs olyan ember, aki ne követett volna el hibát.

- Amy…-szólalt meg Loris, miközben a reggelimet piszkáltam. Jerezben vagyunk március elején és ez az első igazi, hivatalos tesztünk. Ma csatlakozok először Aleix Espargarohoz és Randy de Puniethez… és most már nem kerülhetem el, de találkoznom kell Bautistával is.

- Igen?

- Ne piszkáld! Egyed.- szólt rám. Kínomban felnevettem.- Most mi olyan vicces?

- Úgy beszéltél velem, mint Ric-el szoktál, amikor nem hajlandó megenni a spenótot.

- Néha úgy is viselkedsz.-forgatta a szemeit.

- Bocs.-rántottam meg a vállam.

- Valami baj van? Izgulsz?-húzta fel a szemöldökét elgondolkozva.

- Is… Nem tudom milyen lesz a motoron… A csapattársaim hogyan viszonyulnak hozzám…

- Tudod jól, hogy ez csak egy kifogás?-nézett rám komolyan és egyben talán megrovóan is.

- Na jó… Talán még is így van.

- Alvarotól félsz így?

- Nem félek… Csak tartok a viszont látástól.-finomítottam Loris állításán.

- Miért tartasz?

- Mindegy.-ráztam meg a fejem.- Nem akarok róla beszélni. Versenyezni jöttem vissza. Nem pedig a múlton rágódni.- Eltoltam magamtól a tányért és felálltam a székről.- Felmegyek a cuccaimért.

- Kiviszlek a pályára.-szólalt meg csendesen mire csak bólintottam.

Felsétáltam a szobámba és csak lassan kezdtem el készülődni. Loris szavai visszhangoztak a fejemben… Alvaro… Miatta rettegek így… Igen részben miatta. Itt… ezen a teszten nem tudom elkerülni… Nincs olyan szerencsém, hogy véghez tudjam vinni… Mi lesz ha összetalálkozok vele? Mondanom kellene valamit? Nem tudom… Nem hiszem, hogy menne…

A pályára kiérve keresztapu a Dornához ment, én pedig elindultam a csapatomat megkeresni. Tudom, hogy az eredmények alapján nem a legjobbak, de én annak tekintem. Több világbajnokot neveltek ki… Például Alvarot is.

- Egy elveszett madárka.-szólalt meg egy kedves hangú férfi mögöttem. Spanyol akcentusa volt és hamar rájöttem Hector az.

- Szia.-fordultam felé mosolyogva. Közelebb lépett hozzám és kaptam két puszit az arcomra.- Hogy vagy?

- Ezt nekem kellene kérdeznem. Te tűntél el!

- Nem tűntem el… Csak áthelyeztem a székhelyemet… Egy másik kontinensre.- A napszemüvegemet a fejem tetejére biggyesztettem.

- És most? Itt maradsz?-kérdezte csendesen.

- Igen.-bólintottam.

- És melyik csapat?

- Aspar Team.

- Remek választás.-húzta mosolyra a száját, amit meg is értek. Most váltott csapatot, hiszen eddig a spanyol alakulat tagja volt, de a Ducati miatt váltott.

- Remélem így is lesz.

- De jó, hogy visszajöttél.-ölelt magához. Ahogy a válla felett elpillantottam megláttam Alvarot. Döbbenten pislogott felénk. Meg akartam szólalni, de Alvaro sarkon fordult és elrohant. Csalódottan sóhajtottam fel.

- Haragban vagytok?-szólalt meg Hector.

- Nem… vagy is de.

- Elmeséled?-kérdezett  rá.

- Majd elmesélem egyszer egy ital mellett jó?

- Jó.-bólintott mosolyogva.

- Bocsi Hector, de nekem most mennem kell. Nem akarok késéssel indítani.

- Ez természetes. Menj.-puszilt meg utoljára.

Végig sétáltam a paddockon és csatlakoztam a csapatomon. Mindenkinek be lettem mutatva. A személyzettől kezdve a szerelőkön át egészen a versenyző társaimig. De pár óra múlva vágytam egy kis magányra, amit meglepetésemre is a garázsban találtam meg. A 13-as számú géphez sétáltam(nem vagyok most már babonás… Az évek alatt elmúlt minden ilyen gondolatom). Végig mustráltam a kék csodát… Egyszerűen próbáltam felmérni… megérteni, hogy mivel is fogok versenyezni.

- Szia.-szólalt meg mögöttem Randy. Összerezzentem a hangja hallatán, de végül felé fordultam és mosolyogni kezdtem.

- Szia. Hogy vagy?-kérdeztem rá.

- Egész jól. Próbálom kiismerni a technikát.

- Azt hiszem én is.

- Készülj fel… Lassabbak leszünk… vagy is nagyon lassúak leszünk…

- Ezt most miért mondod?-kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Ismerem az Amerikába elért eredményeidet.-motyogta kicsikét zavartan. Három évet töltöttem a másik kontinensen. Első évben elég sokat buktam és sok volt a technikai hibám is… De ahogy mondani szokták ez volt a tanuló évem. A második évem sokkal jobban sikerült. A bajnokság top 10-ben végeztem… Több dobogós hellyel és egy győzelemmel… Életemben kevésszer voltam olyan boldog, mint akkor… Tavaly pedig a top 3-as helyezéséért küzdöttem, de nem tudtam befejezni az idényt egy magányügy miatt…

- Azért sokszor szerencsém is volt.

- Mindenki ezt mondja.-forgatta a szemeit. Beszélgetni kezdtünk… Mindenről… A motorról… A lehetőségeinkről és végül teljesen elszakadva a versenypályáról a családról is… Persze jött egy elmaradhatatlan kérdés, amitől sikeresen zavarba jöttem.

- Gondolom döglöttek utánad a pasik Amerikába.

- Egyáltalán nem.-ráztam meg a fejem egy fintorral az arcomon.

- De miért?

- Azt hiszem ezt tőlük kellene megkérdezned.-nevettem fel végül. Jó akadt egy-két egy éjszakás kalandom, de azoknak a többsége csak arra volt jó, hogy kielégítse szükségleteimet. De érzelmeket egyikük iránt se tudtam volna táplálni… és nem is akartam.

- Pedig szerintem nagyon is csinos lány vagy.-nyögte ki amitől egyszerűen elpirultam.

- Azt hiszem jobb, ha ezt senki se hallja… Főleg Lauren-nek nem kellene meghallania.

- De én csak az igazat mondom. Csinos… formás a tested… és nagyon tetszenek a szemeid.

- Köszönöm… Régen bókoltak már nekem.

- Ezt nem kell köszönnöd… Ez az igazság.-mosolygott rám… Annyi elragadó volt a mosolya… Jajj nem! Corsi nem gondolhatsz ilyenre. Képzeletben megráztam magam és el is tűntek a kósza gondolatok.

- Nem baj.-rántottam meg a vállam.

- Szereted a forró csokit?

- Igen.-bólintottam.

- Gyere meghívlak egyre.-mosolygott rám… Hát… Azonnal igent mondtam rá.